"Nem mások mércéjéhez kell felnőnöm. Ahhoz szeretnék közelebb kerülni, aki valójában vagyok." 

Kinek a mércéje szerint vagyunk elég jók?

Sokan érezzük úgy, hogy nem vagyunk elég jók. De ilyenkor érdemes megállni egy pillanattra:

Az életünk nem egy állandó vizsga, ahol mások osztályoznak bennünket. Mégis könnyű úgy élni, mintha minden döntésünkkel bizonyítanunk kellene valamit. Hogy elég ügyesek, segítőkészek, sikeresek vagy szerethetők vagyunk.

A megfelelési kényszer lassan elveheti az örömöt abból, akik valójában vagyunk. Ezért fontos megismernünk a saját értékeinket, határainkat és vágyainkat, és figyelni arra, hogy ezekhez is hűek maradjunk. Nem kell mindenkinek tetszenünk, és nem kell minden elvárást teljesítenünk. Lépésről lépésre közelebb kerülhetünk ahhoz az emberhez, akivé mi szeretnénk válni – nem csak ahhoz, akivé mások formálnának.

De ha ezt olyan könnyű kimondani, miért olyan nehéz néha valóban elhinni?

Ki mondta először, hogy milyennek kell lennünk?

Gyerekként sok mindent megtanulunk arról, hogyan kapunk figyelmet, elismerést, szeretetet. Lehet, hogy akkor dicsértek meg, ha jól teljesítettünk. Ha segítettünk. Ha nem okoztunk gondot. Ha erősek voltunk, és nem mutattuk, hogy valami fáj.

Ezek a tapasztalatok nem feltétlenül hangzanak el szabályként. Mégis kialakulhat belőlük egy belső mondat: akkor vagyok rendben, ha…

Ha mindig ügyes vagyok. Ha mindenkit elégedetté teszek. Ha nem hibázom. Ha bírom.

Felnőttként már talán senki nem várja el tőlünk mindezt ilyen formában. Mi viszont továbbra is ezek szerint mérjük magunkat. Sokszor éppen ezért nehéz megmondani, kinek akarunk megfelelni: a másik embernek, vagy annak a régi elképzelésnek, amelyet már magunkkal hordozunk?

Miért kapaszkodunk a megfelelésbe?

A megfelelés mögött gyakran érthető vágy van. Szeretnénk tartozni valahová. Fontos nekünk, hogy elfogadjanak, szeressenek, számítsanak ránk. Nem gyengeség, ha mások véleménye hat ránk.

A kérdés inkább az, hogy közben mennyi hely marad nekünk.

Előfordulhat, hogy igent mondunk, miközben legszívesebben nemet mondanánk. Hogy egy beszélgetés után sokáig azon gondolkodunk, vajon mit gondolt rólunk a másik. Hogy nem merünk valami újba kezdeni, mert mi lesz, ha nem sikerül elsőre.

A megfelelés néha biztonságot ígér: ha mindent jól csinálok, nem érhet kritika vagy elutasítás. Csakhogy nincs olyan teljesítmény, amellyel mindenki elégedettségét biztosítani tudnánk. És ha mindig kívülről várjuk a megerősítést, az "elég" érzése könnyen újra kicsúszik a kezünkből.

Mit jelent valójában elég jónak lenni?

Talán érdemes először tisztázni, mit nem jelent.

Nem azt, hogy minden döntésünk jó. Nem azt, hogy soha nem bántunk meg senkit, és nincs miért bocsánatot kérnünk. Nem azt, hogy feladjuk a céljainkat vagy többé nem szeretnénk fejlődni.

Az "elég jó vagyok" számomra inkább azt jelenti: az értékemet nem kell minden nap újra kiérdemelnem.

Lehetek elégedetlen valamivel, amit tettem, anélkül, hogy egész emberként kevésnek tartanám magam. Meghallgathatok egy visszajelzést, és eldönthetem, mi igaz belőle számomra. Változtathatok, tanulhatok, kérhetek segítséget. Mindezt úgy is, hogy közben nem fordulok magam ellen.

Sokszor éppen akkor tudunk őszintébben fejlődni, amikor már nem a bizonyítás hajt minket.

Kell egyáltalán bárkinek megfelelnünk?

Kapcsolatokban élünk, ezért természetes, hogy tekintettel vagyunk másokra. Vannak vállalásaink, felelősségeink, közös szabályaink. Nem arról van szó, hogy ezeket félre kell tenni, és ezentúl senki véleménye nem számít.

De van különbség aközött, hogy figyelek a másikra, és aközött, hogy közben rendszeresen figyelmen kívül hagyom magamat.

Néha egy határ meghúzása csalódást okoz valakinek. Néha más utat választunk, mint amit a környezetünk helyesnek tart. Ez kellemetlen érzés lehet, különösen akkor, ha korábban a jóváhagyás jelentette számunkra a biztonságot.

A másik csalódottsága azonban önmagában még nem bizonyítja, hogy rosszul döntöttünk.

Hol van a valódi énünk?

Amikor sokáig azt figyeljük, milyennek kellene lennünk, lassan háttérbe szorulhat az, hogy milyenek vagyunk valójában. Mit szeretünk? Mi fáraszt el? Mire vágyunk? Miben hiszünk akkor is, ha mások másként látják?

A saját hangunk megtalálása nem feltétlenül egy nagy felismeréssel kezdődik. Lehet, hogy először csak észrevesszük: most azért mondanék igent, mert szeretném, vagy mert félek a nem következményétől? Tényleg fontos nekem ez a cél, vagy csak attól tartok, hogy másként kevésnek látnak?

Nem mindig könnyű válaszolni. Néha annyira megszoktuk az alkalmazkodást, hogy időbe telik felismerni, mit érzünk mi magunk. Ebben nincs semmi szégyellnivaló.

Talán nem is egyetlen, változatlan "valódi ént" kell megtalálnunk. Inkább egyre több olyan döntést hozhatunk, amelyben jelen vagyunk mi is.

Egy kérdés, amivel érdemes megállni

Legközelebb, amikor felbukkan benned, hogy "nem vagyok elég jó", próbáld meg egy pillanatra nem kész tényként kezelni ezt a mondatot. Kérdezd meg magadtól:

Kinek a mércéje szerint érzem most kevésnek magam?

És utána talán ezt is:

Ha nem kellene bizonyítanom az értékemet, mit választanék ebben a helyzetben?

Nem biztos, hogy azonnal megérkezik a válasz. De már az is számíthat, ha a megszokott belső bírálat mellett helyet adsz a saját kérdéseidnek.