Van egy kérdésem hozzád.

Mikor aggódtál utoljára valami miatt, amin végül egyáltalán nem tudtál változtatni?

Lehet, hogy azon gondolkodtál, vajon mit fog szólni valaki ahhoz, amit mondtál. Vagy azon izgultál, hogy időben odaérsz-e egy találkozóra, miközben már az autóban ültél, és a dugó csak araszolt. Esetleg bosszankodtál az eső miatt, ami éppen arra a napra érkezett, amikor végre szabadtéri programot terveztél.

Ismerős?

Annyira természetesnek vesszük, hogy aggódunk. Mintha ezzel valahogy felkészítenénk magunkat a nehézségekre. Pedig a legtöbbször csak újra és újra végigpörgetjük ugyanazokat a gondolatokat, miközben a testünk egyre feszültebbé válik.

És közben észre sem vesszük, hogy olyan dolgokkal küzdünk, amelyek soha nem is voltak a kezünkben.

Van, ami egyszerűen nem rajtunk múlik.

Nem rajtunk múlik, hogy milyen lesz az idő.

Nem rajtunk múlik, hogy lesz-e dugó.

Nem rajtunk múlik, hogy a pénztáros mosolyog-e ránk.

Nem rajtunk múlik, hogy valaki megérti-e pontosan, amit mondunk.

És az sem, hogy mások milyen hangulatban vannak, milyen döntéseket hoznak, vagy hogyan reagálnak ránk.

Mégis mennyi energiát fordítunk arra, hogy ezeket próbáljuk fejben megoldani!

Mintha elég lenne még egy kicsit többet gondolkodni rajta. Mintha a sok aggódás egyszer csak megváltoztatná a végeredményt.

De nem változtatja.

Csak minket változtat meg.

Feszültebbé. Türelmetlenebbé. Kimerültebbé.

Aztán vannak dolgok, amelyek valóban rajtunk múlnak.

És ezek sokkal fontosabbak.

Rajtunk múlik, hogyan beszélünk magunkkal.

Rajtunk múlik, hogy egy nehéz helyzet után napokig ostorozzuk-e magunkat, vagy képesek vagyunk tanulni belőle.

Rajtunk múlik, hogy merünk-e segítséget kérni.

Rajtunk múlik, hogy adunk-e magunknak pihenést.

És nagyon sokszor rajtunk múlik az is, hogyan reagálunk arra, amit az élet elénk tesz.

Nem mindig tudjuk megváltoztatni a helyzetet.

De a hozzá való viszonyunkat igen.

A kineziológiai oldások során ezt újra és újra megtapasztalom.

Sokan úgy érkeznek hozzám, hogy egy konkrét problémát szeretnének megoldani.

"A főnököm ilyen."

"A párom olyan."

"A gyerekem ezt csinálja."

"A körülményeim miatt érzem rosszul magam."

Ahogy azonban dolgozunk együtt, gyakran kiderül, hogy nem maga a helyzet okozza a legnagyobb terhet, hanem az a rengeteg belső feszültség, amit évek óta cipelnek miatta.

Mert a testünk nemcsak a megtörtént eseményeket őrzi, hanem a ki nem mondott félelmeket, a visszatartott érzéseket és az állandó készenlétet is.

Amikor ezek oldódni kezdenek, sokszor ugyanaz a helyzet már egészen másnak tűnik.

Nem azért, mert a világ megváltozott.

Hanem mert végre nem a félelem vezeti a reakcióinkat.

Legközelebb, amikor azon kapod magad, hogy egyre jobban pörögnek a gondolataid...

Állj meg egy pillanatra.

És kérdezd meg magadtól:

Ez most tényleg rajtam múlik?

Ha igen, tedd meg azt az egyetlen lépést, amit most meg tudsz tenni.

Ha nem...

akkor talán itt az ideje elengedni azt a terhet, amit eddig hiába cipeltél.

Nem könnyű.

De felszabadító.

Mert a belső nyugalom nem abból születik, hogy minden úgy történik, ahogyan szeretnénk.

Hanem abból, hogy megtanuljuk megkülönböztetni, mi az, amin változtathatunk, és mi az, amit csak elfogadni tudunk.

Ez nem beletörődés.

Ez szabadság.

Amikor nem a világot akarjuk irányítani, hanem önmagunkhoz kerülünk közelebb.

És talán éppen itt kezdődik az igazi egyensúly.

"Az energia oda áramlik, ahová a figyelmünket irányítjuk. Ha állandóan azt figyeljük, amit nem tudunk megváltoztatni, elfogy az erőnk. Ha viszont arra fordítjuk a figyelmünket, amire valóban hatásunk van, lassan visszavesszük az irányítást a saját életünk felett."