Amit magunkból látunk, és ami a felszín alatt van

Miért reagálok néha erősebben, mint szeretnék? Miért kerülök újra hasonló helyzetekbe, pedig már tudom, hogy másként szeretném kezelni őket?

A kineziológiában gyakran beszélünk a tudatalatti fontosságáról. De mit jelent ez a hétköznapokban? Nekem ehhez a jéghegy képe segít a leginkább.

A víz fölött látható csúcs az, amit éppen észreveszünk magunkból: a gondolataink, a kimondott szavaink, a döntéseink, az érzés, amelyet meg tudunk nevezni. A jéghegy nagy része viszont a víz alatt van. Nem látjuk, mégis hozzátartozik az egészhez.

Hasonlóan, a reakcióink mögött is lehetnek olyan tapasztalatok, szokások és meggyőződések, amelyek hatnak ránk, de az adott pillanatban nem vagyunk tudatában a szerepüknek. A jéghegy hasonlat, nem az elme pontos térképe. Arra emlékeztet, hogy amit elsőre észlelünk magunkból, nem feltétlenül a teljes történet.

Mi lehet a "vízszint alatt"?

Korábbi élményeinkből sok mindent megtanulunk: mire figyeljünk fel, mitől tartsunk, hogyan keressünk biztonságot, mit várhatunk másoktól. Ezeknek egy részét könnyen fel tudjuk idézni. Máskor csak azt vesszük észre, hogy bizonyos helyzetekben újra ugyanaz az érzés vagy reakció jelenik meg.

Idetartozhatnak a megszokott gondolati utak, kapcsolati minták, félelmek, vágyak és önmagunkról alkotott meggyőződések is. Például: "Csak akkor vagyok szerethető, ha mindig alkalmazkodom." Vagy: "Ha hibázom, csalódást okozok."

Ezeket nem feltétlenül mondjuk ki magunknak nap mint nap. Mégis befolyásolhatják, mikor szólalunk meg, mikor hallgatunk, hogyan értelmezünk egy visszajelzést, vagy mit merünk választani.

Ez nem jelenti azt, hogy minden döntésünket a tudatalatti irányítja, és azt sem, hogy minden nehézségünknek egyetlen rejtett oka van. A jelenlegi körülményeink, kapcsolataink és lehetőségeink ugyanúgy számítanak.

"Tudom, mégis újra ugyanúgy reagálok"

Sokan ismerjük azt az élményt, amikor fejben már pontosan értünk valamit, a helyzetben mégis a megszokott reakciónk jelenik meg.

Tudom, hogy nemet mondhatnék, mégis automatikusan igent mondok. Tudom, hogy egy kritika nem az egész személyemről szól, mégis napokig foglalkoztat. Eldöntöm, hogy ezúttal nyugodtan beszélek, aztán egy pillanat alatt védekezni kezdek.

A felismerés fontos lépés, de önmagában nem mindig változtatja meg rögtön azt, amit régóta megszoktunk. Idő kellhet ahhoz, hogy egy helyzetben ne csak utólag vegyük észre a mintát, hanem közben is legyen egy kis mozgásterünk.

Miért ismétlődhetnek hasonló helyzetek?

Néha azt érezzük, újra és újra ugyanolyan kapcsolatba kerülünk, hasonló konfliktusokban találjuk magunkat, vagy ugyanabba a belső akadályba ütközünk. Ilyenkor érdemes lehet megvizsgálni, van-e visszatérő rész a saját reakcióinkban vagy választásainkban.

Például nehezen vesszük észre, amikor átlépik a határainkat. Esetleg olyan sokáig igyekszünk elkerülni a konfliktust, hogy végül már csak a felgyűlt feszültséget tudjuk kimondani. Vagy egy korábbi tapasztalat miatt hamarabb számítunk elutasításra, mint ahogy a jelenlegi helyzet indokolná.

Mindez nem azt jelenti, hogy mi "vonzottuk be" a másik ember viselkedését, vagy felelősek lennénk azért, amit velünk tettek. A saját mintáink megismerése abban segíthet, hogy jobban értsük: hol van a mi mozgásterünk egy helyzetben?

Hogyan kerülhet közelebb hozzánk az, ami eddig rejtve volt?

Amikor figyelni kezdünk magunkra, fokozatosan felismerhetünk olyan összefüggéseket, amelyeket korábban nem vettünk észre. Nem feltétlenül egy nagy felismerés formájában. Néha apró kérdésekkel kezdődik:

• Mikor érzem ezt máskor is?
• Mi volt az első gondolatom ebben a helyzetben?
• Mitől féltem, amikor így reagáltam?
• Mire lett volna szükségem, amit nem tudtam kimondani?

Van, akinek az írás vagy a beszélgetés segít ebben. Másnak a relaxáció vagy a meditáció ad teret arra, hogy lelassuljon és észrevegye, mi zajlik benne. Különböző önismereti módszerek is támogathatják ezt a figyelmet.

Számomra az önismereti munka nem azt jelenti, hogy minden érzés mögött addig keresünk, amíg találunk egy "nagy, rejtett okot". Inkább azt, hogy kíváncsian és türelmesen fordulunk ahhoz, ami visszatér az életünkben.

Mit adhat a felismerés?

Ha jobban értjük, milyen meggyőződés, félelem vagy vágy kapcsolódik egy reakciónkhoz, több lehetőségünk nyílhat arra, hogy másként válaszoljunk. Egy régi mintát nem mindig lehet egyetlen felismeréssel megváltoztatni. De észrevehetjük hamarabb, megállhatunk egy pillanatra, és kipróbálhatunk egy új lépést.

A kineziológiai alkalmakon is teret adhatunk az ilyen önreflexiónak: megfogalmazzuk, milyen helyzeten szeretnél dolgozni, és milyen érzések, gondolatok kapcsolódnak hozzá. Mély vagy tartósan megterhelő lelki nehézségeknél pszichológus vagy pszichoterapeuta támogatása is indokolt lehet.

A jéghegy felszín alatti része fontos. De a csúcsa is az: az, amit ma észreveszünk, kimondunk vagy választunk. Nem kell mindent feltárnunk magunkban ahhoz, hogy egy lépéssel közelebb kerüljünk önmagunk megértéséhez.

Talán legközelebb, amikor meglep a saját reakciód, a "Mi baj van velem?" helyett megpróbálhatod ezt kérdezni:

"Mire reagálhattam ilyen erősen – és mit szeretnék most megérteni ebből?"